Sítudás: capuccinón a tejhab | SKI. C.U.L.T. -- skiculture

Mint ringben a bokszolók, egymással szemben állnak a hegy szerelmesei: síszakemberek a vörös sarokban, síelők a kékben. Középen meg a megszállottak. 

Ezt mondja a kék sarok a sítudás kérdésében:
– Tudom, hogy nem vagyok elég jó, de én így is élvezem a síelést – és ezzel le is zárná a kérdést. – Nem fogok sem időt sem pénzt kidobni arra, hogy elmenjek egy síoktatásra – gondolná utána magában.
Azért megyünk síelni, mert szeretjük. Mert jó. Ha meg jó így is, minek még javítani? Jó reggel kilépni a hóra, csúszkálni a lejtőn, élvezni a hideget, a havat és a napsütést. Délután meginni a haverokkal a forraltbort vagy a bombardinót, este főzőcskézni az apartmanban és közben kortyolni a vörösbort. Vagy minden sietség és kötöttség nélkül beülni a brűgölőbe.
Ha már síelni járunk, tényleg nem tök mindegy, hogyan síelünk? Miért kell ezzel is zrikálni minket? Legalább a szabadság idején ne piszkáljanak már ilyen lelkiismereti kérdésekkel! Jól akarjuk magunkat érezni és pont. A vörös sarok érvelését meg bárki kitalálja.

Magam könnyen tudok mozogni a két sarok között. Végtelen élvezetet találok a tanítványaim lelkesedésében és csillogó szemében (és lehangol, ha ez a varázslat nem alakul ki). De nagyon szeretek minden elvárás nélkül csapatni egy jót, beülni a hüttébe, este ücsörögni a sör mellett és csak dumálni. Nem is hiszem, hogy a lelkiismeret furdalása bárkit rávenne a sítanulásra. Inkább csak elmesélek pár szempontot egy magamfajta elfogult-megszállott síelő oldaláról nézve.

Élmény, élvezet

Persze kérdés, hogy kinek mi okoz élvezetet. Valaki azért jár síelni, mert alapvetően a körülményeket szereti, a síelést meg csak elviseli, mert még mindig jobb, mint unatkozni. Mások azért némi örömöt találnak a lejtőn való céltalan csúszkálásban is. 

Valószínűleg mindig is szerettem síelni, de egy negyedszázad után került carvingléc a lábamra. Pár év alatt tűrhetően megtanultam használni, és egyszer csak egy másik dimenzióban találtam magam. Amit eddig a talaj felől éreztem, az oldalról jött; megváltoztak a mértékek és a ritmusok, az egész hegyi világ más lett, ahogy elindult a léc rendesen. És ilyen dimenzióváltáson még néhányszor átmentem. Ugyanaz az élmény - pontosabban még nagyobb élmény - egyre könnyebben jött, egyre kevésbé volt fárasztó a síelés, pedig öregedtem. Meglehetősen kellemes élménnyé vált, hogy többnyire meg tudom csinálni amit akarok, nem pedig csak alkalomadtán sikerül. Nagyon-nagyon jó érzés a magabiztosság és a stabilitás. Hogy tudom, mit csinálok. Hogy az ember egy-egy menet után szinte eksztázisba kerül. Nem a fizikai teljesítmény okán, hanem a megélt élmények miatt.

Egészség, fájdalom

Huszonéves koromig azt gondoltam, hogy az ízületeim egészsége és az élvezet nincs különösebb összefüggésben. Lassan már minden nap szép, ha nem fáj. Ha pedig beáll a derekam, a hüttében is pocsék napom van, a síelésről nem is beszélve. Miért fogadjuk el, hogy a síelés és az egészség nem járhat együtt? Miért tiltja el az ortopéd orvos az embert a síeléstől, ha van valami gond a gerincével? Azért, mert rosszul síelünk. A helyes síelés egyáltalán nem egészségtelenebb, mint tévét nézni vagy futni. Sőt. Sokan tudják, hogy fájós térddel nem probléma síelni, de a lépcső már komoly probléma. Hogy jól síelve inkább elmúlik a derékfájás, mintsem hogy beállna a derekunk. Persze nagyon nem mindegy, hogyan síelünk.

Könnyedség, fáradtság, gazdaságosság

Ez sem volt kérdés korábban, bár TF-es hallgató koromban cikinek éreztük, hogy Ildikó néni legyalogol minket a hegyről. Ma már fizikai szükséglet, hogy ne szenvedjem szét magam akkor sem, ha kicsit lendületesebben síelek. De tudom, hogy a síelők arcán micsoda megkönnyebbülés jelenik meg, amikor a sítechnikájuk javulásával azt veszik észre, hogy nem fáradnak el a félpályához érve. Persze van, aki a gyötrődést élvezi, de szerintem többen vagyunk akiknek a takarékos síelés azt jelenti, hogy jobban meg tudjuk élni a síelés élményeit.

Biztonság

A biztonság az a kérdés, amivel az ember nem törődik, ha az élvezetre koncentrál. Még akkor is csak kívülről érinti meg, amikor egy ismerős vagy rokon sérül meg. Az első pillanat, amikor valóban komolyan felmerül a biztonság, amikor saját magunk éljük át a baleset testen kívül „élményét”.

A baleseti helyzetben a legrosszabb a kiszolgáltatottság. Az, hogy nem tudom már kikerülni, megmenteni. Hogy belekeveredtem. 

Az a helyzet, hogy ez mind többnyire visszavezethető arra, hogy problémák vannak a sítudásommal (vagy a figyelmemmel). Na de ha csak simán elcsapnak vétlen résztvevőként? Mit tehettem volna ilyenkor? Könnyű felmenteni magunkat. Csakhogy aki jó tud síelni, az többet észlel a környezetéből. Sokkal nagyobb eséllyel veszi észre azt a muflont, aki el fogja ütni. Esetleg van ideje és sítechnikai megoldása, hogy elkerülje a bajt. A biztonság nagyban sítechnikai kérdés. 

A jó sítudás örök vitája

Egy dolgon felesleges vitatkozni: a tényleg jó sítudás valami egészen félelmetesen nagy élmény. Nem a magabiztos sítudásról, a lécbiztonságról van szó: az valami más. Simán elképzelhető, hogy egy kezdő vagy középhaladó sítudás sokkal jobb, mint azé, akit egy csomó ember áhítva néz a pályán. Lehet valaki halál magabiztos pocsék síeléssel is - ő még biztosan nem kapta meg ezt az élményt. 

Ez egy értelmetlen vita: aki még nem érezte meg, milyen is valójában jól síelni, az nem tudja, miről beszélünk, úgy meg nincs értelme vitatkozni. Aki már megérezte, az nem vitatkozik, hanem fejleszti magát gőzerővel, mert keresi az újabb élményeket. És így egyszerre mindenkinek igaza van.

Aki nyitott az újra, az megkapja az esélyt a síelés valódi értékének a megérzésére. A többiek pedig megelégszenek azzal a pár morzsával, ami már megvan nekik. Ez is teljesen rendben van, mert ez a pár apró morzsa is fantasztikus. Persze, ha valaki meg akarja kóstolni a kalácsot, szívesen segítünk neki!

 

Következő programok

2017.04.26. - 2017.04.30.