Síelés, élmény, tudás, biztonság, síoktatás, felelősség | SKI. C.U.L.T. -- skiculture
/** * @file * Returns the HTML for a node. * * Complete documentation for this file is available online. * @see https://drupal.org/node/1728164 */ ?>

SKI C.U.L.T. előadás - kulcsszavak felhőjeA síelők biztonságáról szervezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

Az előadás eredeti címe a következő volt:
Milyen tudást kaphatok a síoktatástól adott idő alatt? Hogyan építhető fel a biztonságos sítudás? A felelősség a síelésben.

A síoktatás szükségessége vagy fölöslegessége

Sokan azt mondják, azért tanulnak inkább snowboardozni, mert azt két-három nap alatt meg lehet tanulni. „Bezzeg a síelésnél ennyi idő alatt még sehová sem lehet eljutni!” Pedig két-három nap alatt sem snowboardozni, sem síelni nem lehet megtanulni, de biciklizni és teniszezni sem. Én például idén már 37 éve tanulok síelni, de még a „meg” igekötőt nem merném használni. Persze ettől még elég jól tudok síelni, és ráadásul élvezni is tudom.

A síelők többsége úgy gondol a síoktatásra, mint szükséges rosszra, amelyen át kell esni, mint a kanyarón. Valahogy így: „ha öt napom van egy évben síelni, és ebből hármat síoktatásra szánok, akkor már csak kettő marad ténylegesen a síelésre. Na ne, az időnk nagyobb részét elszúrjam...?"

A síoktatás, mint alku tárgya - pénzügyi mérlegelések

Az oktatás persze pénzügyi kérdés is. A síelés drága sport, a síoktatás pedig még külön költséget jelent. Elszúrjuk az időt és még pénzt is ki kell dobni rá?

Ha mindezt figyelembe vesszük, teljesen érthető, hogy a síiskola pénztára előtt már elindul egy alku a síelőben. A sípályákon működő síiskolák visszajelzései alapján nagy igény van pár órás vagy egynapos kezdőoktatásokra. Az alku alaptényezője tehát általában az, hogy a síelő mennyi pénzt szán az oktatásra. Sokszor minél kevesebbet. A kevesebb pénz rövidebb időtartamot fog eredményezni. Azzal tehát, hogy a tanuló egyáltalán befizetett oktatásra úgy tűnik, sikeres megállapodás történt: a tanuló megnyugodott, mert mégsem megy a pályára oktatás nélkül, a síiskola pedig újabb vendéget szerzett.

Azonban egyikőjük sem veszi észre, hogy a valóban fontos célt szem elől vesztették. Döntöttek, mégpedig egy olyan kérdésben, amelyik a tanuló jövőjét hosszú távon meghatározza. Ezt a döntést csak úgy lenne szabad meghozni, ha pontosan tudjuk, mit szeretnénk elérni. És ez a cél nem lehet az, hogy veszünk két órát párezer forintért. És az sem lehet, hogy x óra alatt hóekével vagy párhuzamos lendülettel tudjunk közlekedni. A cél csak az lehet, hogy olyan tudást alapozunk meg, amely biztonságos síelést tesz lehetővé, amely birtokában tovább lehet lépni, és amelyet nagyon tudunk élvezni is. Ha nem így járunk el, ebben az alkufolyamatban csak vesztesek lesznek.

Ha a síoktatásról szóló döntések bemenő paraméterét a pénz képezi, árverseny indul el (ahogy ezt láthatjuk is már). A csökkenő költségek pedig többnyire a minőség csökkenésével járnak. A síoktatásban pedig a minőség csökkenése a veszély növekedését vonja maga után. Ha nem sikerül megváltoztani a jelenlegi folyamatokat, akkor borítékolható a téli sportok rizikófaktorának növekedése.

A síoktatás eredményessége, reális és irreális elvárások

Két óra vagy egy nap alatt nem lehet megtanulni síelni. El lehet ugyan érni, hogy a síelő egy kék pályán valahogy lejusson, de ez nem sítudás, talán csak „közlekedés”. Az lenne a korrekt, ha a síoktatás előtt ez feketén-fehéren elhangozna: „A második óra végére várhatón képes lesz egy enyhe lejtőn egyenesen lecsúszni. Kanyarodásról még szó sem lehet.” Csakhogy ezt a legtöbb helyen nem merik elmondani, mert félnek attól, hogy a vendég elmegy. Az eremény viszont rohanás lesz, ez pedig megbosszulja magát. Számos síoktató így érzi magán a tanítvány, a síiskola vezetője vagy a szülők részéről a nyomást, hogy a rövid idő alatt látványos eredményt kell produkálnia. És azt láthatjuk, hogy két óra elteltével már a hóekével vívnak heroikus küzdelmet a tanítványok, bár még messze nincsenek erre felkészülve.

Ugyanezt láthatjuk a versenysportban is, ahol a szülők elvárása, hogy a 6-8 éves gyerekek már nyerjék meg a versenyeket, és ezért az edzéseken túl korán kerülnek kapuk közé a gyerekek. Ez az egyik oka a versenysport eredménytelenségének (persze ez a „siettetés”más sportágakban is megfigyelhető: nem véletlenül tűnnek el az U18-as korban még eredményes versenyzőink).

A sítudás megalapozása, a síoktatás céljai

A biztonság legfontosabb tényezője a helyes sítudás. Ezt pedig alapos, aprólékos és jól felépített oktatás során lehet megszerezni. Minden más már csak pótszer lehet. Tehát a biztonság kulcsa a felkészült oktató és nyugodt és alapos oktatás. A jól felépített síoktatás eredményeként a síelő a lejtő meredekségével, a tudásával és a képességeivel összhangban sajátítja el a síelést. A tudás, a haladás, a képességek és a körülmények kézenfogva, együtt alakulnak, fejlődnek.

Ha bármelyik fél részéről más cél jelenik meg a folyamatban, az eredmény is jó eséllyel el fog térni az elvárhatótól. Akkor már nem a pillanatnyi haladásra és feladatra fognak összpontosítani, állandóan ott fog lebegni a fejük felett Damoklész kardjaként, hogy vajon el fogják-e érni az adott időegységre kiszabott célt. És akkor jön a rohanás és a kapkodás, a félelem és a görcs. És ami ugyanennyire rossz, a kudarc. És a kudarc nem csak a tanítványt rombolja, hanem az oktatót is, aki számára így egyre gépiesebbé válik a munka és egyre romlik a hatékonysága.

Valós haladási ütem a tanulásban, élmény vs. tanulás

Senki nem mond szívesen konkrét értékeket, de nagy átlagban két-három napra van szükség ahhoz, hogy valaki a teljesen kezdő szintről indulva egy kezdőpályán a forgalomban síeljen. Ennyi időt általában el kell tölteni a „rutinpályán”. És újabb néhány napot kell eltölteni a kezdőpálya forgalmában, hogy eljuthassunk a piros pályákra is. Néha oktatóval, de ilyenkor már lehet nélküle is síelni, kilométereket szerezni, de azért érdemes betartani a korábban tanultakat. Majd időről időre újra eltölteni az oktatóval egy kis időt. Az oktatásnak ilyenkor már nem kell nagyon szögletesnek és formálisnak lennie. Az oktató a háttérben maradva, együtt síelve is nagyon komoly munkát tud végezni, irányítva lépéseinket, eltakarítva lábunk elől a nagyobb rögöket.

Ha az első napokban nem jut el egy piros pályára a síelő, azt nem úgy kell tekinteni, hogy megfosztjuk valami élvezettől, hiszen az élmény akkor lesz a legnagyobb, ha a tudás és a körülmények harmóniában vannak. Gyakran előfordul, hogy egy kifejezetten haladó csoportot is enyhébb lejtőkön tartunk a feladatoknak megfelelően, és jobban élvezik, mintha egyből valami meredekebb lejtőre vinnénk őket.

Attól tartok, a síelők jelentős része úgy gondolja, hogy a tanulás az élmény rovására veszi el az időt, és így választani kell a kettő között. Pedig az igazán jó síelők, akik meglehetősen otthon vannak a sípályákon, már régóta tudják, hogy az élményeket leginkább a sítudás adja, így az élmények világába csak tanulás útján, a tudás birtokában léphetünk be.

A felelősségről általában, vészhelyzetben és békediőben

És kinek a felelőssége, ha nem így történnek a dolgok? A felelősséget valamilyen okból mindig utólag értelmezzük. A politikus számára sokszor egyszerű értelemmel bír, hiszen „vállalni kell a felelősséget”: a tévedése vagy a hibái után jó esetben lemond a posztjáról. Pedig a felelősséget nem múlt időben, hanem sokkal inkább jövő időben kell tekinteni. A felelősség utólagos meghatározása viszonylag egyszerű, hiszen csak megtörtént események ok-okozati láncolatát kell felderíteni. A felelősség valójában a tetteink következményeinek a mérlegelését jelenti.

Akkkor is sokkal egyértelműbb a felelősség értelmezése, ha veszélyhelyzetben kell döntést hoznunk. Ilyenkor egy vezető típusú ember érzékei kiélesednek, gondolkodása felgyorsul, a megszokottnál jobban tisztában van cselekedetei súlyával. A síoktató felelőssége nem akkor jelentkezik, amikor egy közepes tudású síelőt le kell hoznia egy meredek, jeges pályán. Hanem akkor amikor feljutott velük oda. Vagy még inkább akkor, amikor elindult az a folyamat, aminek az eredményeként beleültek az oda vezető liftbe.

Életünk túlnyomó része azonban békeidőben, nyugodt körülmények között zajlik. Ilyenkor vagyunk a leghajlamosabbak elfeledkezni döntéseink és tetteink következményeiről. Minél inkább elmerülünk a környezet kellemes benyomásai között, annál inkább csak a pillanat jelenti a valóságot. És a jelen idő érzései könnyen el tudják fedni a jövőt, és a jövővel együtt háttérbe szorulnak a következmények is.

Felelősség a síoktatásban, a formális álfelelősség veszélyei

A felelősség a síoktatói munka minden részletében megjelenik. Ott van minden egyes döntésünkben és mondatunkban. Minden alkalommal, amikor kiadunk egy feladatot, akkor elindítjuk a tanítványt egy úton, mégpedig mindig egy másik úton. Ezek az utak - akárcsak egy barokk kert labirintusa - időről időre összetalálkoznak. De vannak utak, amelyek sehová sem vezetnek. A tanítvány - és a nem kellően felkészült oktató - számára többnyire csak napokkal vagy hetekkel később derül ki, hogy zsákutcába került. Ha egyáltalán kiderül. A felelősség valójában akkor volt jelen, amikor a tanítványt első-második sínapján rossz irányba tereltük az egyik feladattal. Vajon felmerült-e a következmények mérlegelése és a felelősség kérdése annak a fejében, aki a feladatot kiadta?

Vajon az ilyen értelmű, a jövőben értelmezett felelősséget kiváltja a felelősség látszata, a kipipálható, formális álfelelősség? A mai bürökratikus világrend a felelősség valós értékelése helyett a felelősség formális dokumentálhatóságát helyezi előtérbe. Ez háttérbe szorítja a valós felelősségérzést és ezáltal törvényszerűen növeli a veszélyeket. A biztonság javításának elsődleges tényezője ebben az értelemben a téli sportok szereplőinek belső felelősségtudatának (és ezzel kapcsolatban a szaktudás) fejlesztése.

A csúszó és fékező hóeke, mint példák a veszélyes álfelelősségre

Például kezdőket oktatva az oktatók többsége rögtön az oktatás elején csúszó és fékező hóekét (gyerekeknél sült krumpli és pizza) tanít arra hivatkozva, hogy a síelő így tanul meg fékezni és megállni. Ez tipikusan a formális felelősség hatálya alá esik. Ezek a sítechnikák a sebesség szabályozására és a megállásra alig alkalmasak, szemben azzal, ha idejekorán megtanul helyesen kanyarodni a síelő. Sőt kifejezetten veszélyesek, mert nehezebb körülmények között szinte lehetetlen így megállni vagy hatékonyan fékezni, míg a stabil és helyes kanyarodás birtokában sokkal nagyobb esélye van kontrollált sebességgel síelni. (Biztonsági szempontból akár szerencsés lenne ezeket a kezdőkoktatásban teljsen elkerülni). Viszont a síoktató kipipálhatja a biztonsági szempontok között, hogy megtanította a fékezést és a megállást - ez nem más, mint a valós megoldás helyett a hátország fedezése.


A sítudás a biztonság alapja. A közös felelősség

Egy kezdőt meg kell tanítani síelni, és mindig olyan körülmények közé kell vinni, ahol a tudása szerint biztonságban van. Így az oktatás alatt mindig biztonságban fog közlekedni. Közben lehetősége lesz megtanulni a helyes sítechnikákat, hiszen ez a sebesség szabályozásának elsődleges eszköze. A síoktató elsődleges felelőssége tehát az, hogy a tanítványának biztonságos körülmények között helyes, továbbfejleszthető sítechnikákat segítsen megtanulni. A tanulóé (megrendelőé) pedig, hogy fogadja el a szakmai döntéseket, és ne gyakoroljon pressziót.

A valós felelősség szakértelmet és - a mai világban különösen - bátorságot igényel. Mi szakemberek merünk bátrak lenni a síelők érdekében?

/** * @file fb-social-plugin.tpl.php * Theme the more link * * - $plugin_type: the type of this plugin * - $tag_name : the tagname of this plugin */ ?>