Mindennapi félelmeink | SKI. C.U.L.T. -- skiculture
/** * @file * Returns the HTML for a node. * * Complete documentation for this file is available online. * @see https://drupal.org/node/1728164 */ ?>

Ketten vagyunk a lécen, én és a majré... Van egyáltalán olyan pillanat, amikor magányosan síelünk?

Vajon tudjuk-e pontosan, hogy mitől is félünk? Szoktunk félni egyáltalán? Sokan valami ilyesmit válaszolnának: félek a kemény, meredek pályánkon, mert atomjaimra zúzom magam. Kezdőként féltem elindulni az első menetekben, nehogy elüssek valakit vagy felkenődjek a korlátra a liftnél. Vagy: én nem szoktam félni.

Most csukjuk be a szemünket, és keressünk olyan emlékeket, amikor féltünk (vonatkozik ez azokra is, akik halált megvető bátorsággal rendelkeznek). Szerintem senkinek sem jelenik meg képszerűn a szeme előtt egy a véres esemény, nem látja a baleset képeit, heverni magát kifordul végtagokkal, lógni a korláton a vádlijából kiálló kerítésléccel.

A félelem sokkal inkább valami kis homályos érzés a gyomorszájunk környékén. Egy pici összerándulás, amit észre sem veszünk. Valami olyasmi, mint amikor a csiga szeme lassan nyúlik előre, és amikor valami hozzáér, gyorsan visszahúzódik anélkül, hogy a csiga megmozdulna. A félelem magja valójában egy ingerület valahol az agyunk belsejében, amelyet legtöbbször észre sem veszünk. Nem feltétlenül félünk, amikor megjelenik a félelem. Amikor a hétköznapi értelemben félünk, akkor a félelem már tudatosult, és a képzeletünk más emlékeket is társított már hozzá, kiegészítette, és sztorit írt belőle. A félelem nem szégyen, hanem egy idegrendszeri reakció és folyamat, az életünk létszükségletű eleme, az agy természetes reakciója és ítélete egy adott helyzetre. Egy kutatás során azt vizsgálták, hogy egy divatőrült hölgy agyának melyik területe jön ingerületbe cípőket és ruhákat nézegetve. A kutatók legnagyobb meglepetésére a félelem központja volt ludas. Amikor azt hisszük, hogy valami vonz bennünket, hogy ha valami felé érdeklődéssel fordulunk, még akkor is lehet, hogy valójában az a kis mélyen megbúvó félelem a valós ok, mégsem félünk a szó hétköznapi értelmében.

Akkor viszont mitől is félünk valójában? Hogyan félhet reálisan az a kezdő, aki még egyszer sem csúszott le a pályán, hiszen nem tudhatja, hogy mi vár majd rá? Mitől félek novemberben Pitztalon a kifagyott, meredek pálya tetején? Most fogok lemenni először. Ha már a közepén lennék, tudnám milyen a terep és legalább egyszer odavertem volna magam, érthető lenne a félelem. 

A napokban bebicikliztem valamiért a faluba. Az egyik T-elágazásban elgondolkodtam, hogy a barkácsbolthoz jobbra vagy balra kell-e fordulni (mentségemre szóljon, hogy ez nem egy egyutcás falu). A kis hezitálás miatt a végén erősebben kellett fékezni a földúton, és megéreztem az idegrendszeremben azt a kis jellegzetes rándulást, egy kis megtorpanást. Félelem? Igen. Féltem? Nem. Veszélyben voltam? Ekkor még semmiképpen.

A kis rándulás hatására kétségkívül másként kanyarodtam be, mintha offenzíven és lendületesen érkezem meg a kanyarhoz. Ebben szerepet játszott a fékezés mellett a kis meghőkölés, az ezredmásodpercre összerándult pár kis izom, amelyek megváltoztatták az egyensúlyomat és még kit tudja, hogy mit. Kívülről nem hiszem, hogy bármit észre lehetett volna venni, a kanyar mégis lényegesen más lett. Nem volt nagy bizonytalanság, nem volt veszély, de ha ekkor még jön egy-két váratlan esemény (gödör, egy nagymama elektromos motoron - ilyenből rengeteg van erre felé, rohamozó kutya, beragadt spd-pedál), egyre rosszabb irányba fordulhattak volna események.

A félelemközpont kis ingerülete, a hatására létrejövő kis rándulás vagy megtorpanás látszólag semmiség. De mégsem az: pont elegendő ahhoz, hogy késve lépjünk a fékre, rossz felé rántsuk a kormányt, ne sikerüljön az életmentő kanyar, a bigair átugrása helyett a vízszintesen landoljunk egy agyrázkódással felérő becsapódással. Sokszor nem múlik több ezeken az apró megremegéseken, mint a siker és a kudarc: nem nagy dolog, csupán minden.

Amikor a sajtóban egy-egy nehezen érthető baleset okát boncolgatják, többféle megközelítést láthatunk. Van aki, megelégszik az első szembeötlő okkal, mások pedig megpróbálnak minél alaposabban, sokféle tényezőt mérlegelve rájönni a történések miértjére. Sok balesetben van egy közös pont: amikor a végzetes történések elindulnak, még béke van és nyugalom, semmi nem utal a pár perccel későbbi bajra. Pedig nagyon sokszor ebben a látszólag békés szakaszban már megjelenik az a kis görcs a gyomorszájban, a leheletnyi rossz érzés, a kis összerándulás. És bár a látványos események és történések tűnnek a közvetlen okoknak, a valóságban a kiváltó valószínűleg jóval korábban és jóval kevésbé látványosan volt jelen.

Meg is fordíthatjuk: biztos vagyok benne, hogy a nehéz helyzetek és a kudarcok hátterében meglepően sokszor találkozhatunk ezekkel az apró megrezdülésekkel, hezitálásokkal vagy görcsökkel, amelyeket a félelemközpont ingerülete vált ki.

Mindegy, hogy biztonságról beszélünk-e vagy egyszerűen jól szeretnénk érezni magunkat, mindkettőben van egy közös pont: el kell kerülni ezt a kis összerándulást, meg kell előzni, hogy az idegrendszeri félelem rontsa a figyelmünket vagy befolyásolja a mozgásunkat. Egyetlen aprócska probléma van csak ezzel: a félelem uralására az akarat nem túl hatásos eszköz. Sajnos az idegrendszerben a félelem alacsonyabb szinteken, az ösztönökhöz közelebb helyezkedik el, sorrendben megelőzi a tudatos tevékenységeinket.

Ez nem azt jelenti, hogy a félelmet nem lehet a tudatunkkal legyőzni. Ha a félelem előzi a tudatot és az akaratot, akkor a bölcsességgel előzzük meg a félelmet. Ha tudjuk, hogy mi okozza a félelmet, milyen helyzetekben jelenik meg, akkor van esélyünk a helyzetek alakításával csökkenteni annak a kockázatát, hogy a félelem elrontsa a játékunkat.

Mitől félünk a sportban? Azt már megállapítottuk, hogy nem konkrétan a rossz forgatókönyvektől. Akkor mitől rezzenünk meg a biciklin vagy a sípályán? Biztosan sokféle válasz van, de köztük első helyen szerepel az ismeretlen, a bizonytalan és a kudarc lehetősége.

  • Ez a bringa nagyobb, mint amivel sokat jártam régebben, érezhetően magasabban ülök rajta, és emiatt zavarnak a váratlan helyzetek: nem ehhez vagyok szokva, a testem pár centivel máshová került alkatrészeinek ebben a helyzetben még nincs meg a tapasztalatuk, ezért nem tudnak pontosan reagálni, és elővételezni.
  • A kezdő síelő az első lecsúszás előtt nem tudja, hogy mire számítson, fogalma sincs, meg fog-e állni a léc a kifutón, vagy ha igen mikor. Azt sejti, hogy ha bármilyen mozdulatot tesz a siklás közben, annak hatása lesz, mindenféle erők fognak hatni rá, de fogalma sincs, hogy milyenek és hogyan.
    A jó síelők lába azért reszket meg sokszor, és azért válik a kanyar elhibázottá, mert olyan dinamikai tartományba tévedhetnek, amelyben még nincsenek otthon.
  • A novemberi pitztali meredeken az idegrendszerem a kezdőével ellentétben elég jól meg tudja becsülni, hogy mekkora irgalmatlan erők fog feléledni a lécben, ha odarakok egy rendes rövidlendületet. És azt is tudja, hogy azokat az erőket a jelenlegi erőnlétemben nem fogom tudni kezelni. Ilyenkor a félelemközpont jogosan, önvédelemből húzza be a kéziféket. Ha az ember hallgat a félelemközpontjára, egyszerűen másként megy neki a lejtőnek. De ha süket fülekre talál a figyelmeztetés, már gond lehet, mert az akarat úgyis veszít a félelemközponttal vívott csatában, és a megtorpanás a legrosszabb pillanatban, a kanyar közben fog jönni. És azt minden sportoló tudja, hogy valamit vagy ne kezdj el, vagy ha elkezded, lendületből, megtorpanás nélkül csináld végig. A legrosszabb a hezitálás és a félmunka.
  • A kudarc lehetősége ugyanígy félelmet okozhat. Könnyebb az élete a sikerorientált embereknek, mint a kudarckerülőknek, különösen a sportban.

Sokszor tehát nem a technikai hiányosság, a gyorshajtás, a képzetlenség vagy egyéb okozzák a bajokat, hanem a félelemközpont zavaró tevékenysége. A mozgásokat az idegrendszerünk vezérli. A tapasztalat azt mutatja, hogy néha egy képzelten sportoló is meglepően jó mozgásokat képes mutatni, és a profi is hibázik: ez a helyzet függvénye. Ha a körülmények, a feltételek rendben vannak, bármi sikerülhet, ha nincsenek, bármi elromolhat. Oktatóként, edzőként, tanárként, szülőként az a feladatunk, hogy a tanulás alatt kizárjuk, hogy a félelemközpont – az amigdala – ingerületbe jöjjön.

Nem az az izgalmas, mennyi energiát fektetünk abba, hogy valaki megtanulja a fékezés technikai oldalát, vagy, hogy megtanulja a rövidlendület csínját-bínját. Gyakorolhatjuk akármennyit a fékezést, ha minden egyes alkalommal benne van a félelem szikrája. Inkább úgy kell felépíteni a tanulást, hogy lehetőleg sohase kerüljön ingerületbe a félelemközpont, de szép lassan, fokozatosan nőjenek a kihívások, a sebesség, az erők. Hasonlóképpen teljesen felesleges rövidlendületet tanítani a mozgások formáira koncentrálva. A rövidlendület lényege a szabad mozgás, a bizalom, az, hogy merjük hagyni, a dolgok megtörténjenek. A kis hezitálás, megtorpanás a lényeget üti ki, éppen csak az igazi élvezetet nem kapjuk meg. Itt is úgy kell előremenetelni, hogy folyamatosan bővítgetjük a határokat, de mindig figyelünk rá, hogy ne adjunk esélyt a félelemközpontnak.

Ha valaki így tanulhat meg egy mozgást – legyen az a síelés vagy Réka lányom ugrálása a kertben található kövekről, biciklizés vagy teniszezés –, akkor teljesen más esélye lesz a sikerre, az offenzív, aktív mozgásra, mintha rendszeresen megjelent volna a megtorpanás. (Mielőtt bárki el kezdene vitatkozni, hogy miért lépne működésbe a félelemközpont a teniszben a térdkalácson való csattanás nyilvánvaló kivételével, annak elárulom, hogy ez a kudarc lehetőségének esete.)

Honnan tudhatjuk, hogy beleszólhat a dolgunkba az amigdala? Az egyik fontos elem az empátia (ami ugyan adottság, de egyes nézetek szerint fejleszthető), mert ha átérzem a tanítvány helyzetét, meg tudom becsülni, a félelemközeli helyzet esélyét. Másrészt ismerni kell a mozgások jelbeszédét: a megtorpanásoknak, rezdüléseknek jellemző jeleik vannak (pl. a defenzív, hátrafelé irányuló apró mozdulatok, ha funkcionálisan nem indokolt mozdulatok), és ha ezeket meglátjuk, reagálni kell a feladat módosításával.

A biztonság alapeleme nem az, hogy megtanítunk-e valakit fékezni, hanem az, hogy fokozatosan építjük fel a síelés közben jellemző helyzeteket és erőhatásokat és fokozatosan vezetjük be a tanítványunkat ebbe a világba.

A félelem mindenkinél és mindig ott van. Csak az a kérdés, hogy ki tudjuk-e tolni a komfortzónát addig, hogy a jellemző élethelyzetek benne legyenek, hogy a félelemközpont ritkábban villanjon fel.

Bele szoktunk gondolni, hogy a mozgásokat az izmaink hajtják végre, de az idegrendszerünk irányítja? A mozgások az idegrendszer olyan összetett funkciói, amelyekben a legősibb gerincvelői reflexektől az agytörzsi kapcsolásokon és a képzeleten át a tudatosságig szinte minden idegrendszeri elem részt vesz, beleértve az érzelmeket is. A sport a személyiség teljességét megérinti. Amikor iskolában tanítottam, mindig arra gondoltam, hogy az osztályfőnökök egyetlen testnevelés órán, a kidobós játék tíz percében többet megtudhatnának a gyerekekről, mint amennyit a többi órán egész évben.
A mozgásunkra hat, hogy kik vagyunk, és a mozgásaink hatnak ránk. Amikor valaki síelni tanul, a nem pusztán megtanul egy mozgást, hanem a teljes személyisége változik.

Ha oktatóként ki tudjuk kapcsolni a félelemközpont ingerületét, a magabiztosság, a világ offenzív megközelítése szép lassan megjelenhet a hétköznapokban is. Volna értelme síelést tanítani ennek az ígérete és realitása nélkül?

/** * @file fb-social-plugin.tpl.php * Theme the more link * * - $plugin_type: the type of this plugin * - $tag_name : the tagname of this plugin */ ?>