A letisztulás pillanata - Az alpesisí-világbajnokság tapasztalatai sítechnikai szempontból (Garmisch-Partenkirchen, 2011) | SKI. C.U.L.T. -- skiculture

Grange Leviben a szétszórt sífutó karmozgássalValójában minden Leviben kezdődött, a férfi világkupa nyitányán. Sőt alighanem még korábban. Többeknek feltűnt ugyanis, hogy Jean-Babpiste Grange valami szemtelen hanyagsággal közlekedik a műlesikló pályákon. Ha visszakeresünk felvételeket az elmúlt pár évből, itt-ott valóban láthatjuk ezt a sífutó jellegű, diagonál karmunkát. A már említett világkupafutamon Leviben már többen is így síeltek, bár a mezőny nagyobb része még mindig folyamatosan magasan próbálta tartani a kezét, páros botozást használt.


levi-2009-trevor-white_800.jpg

A VB műlesiklás futamára már a nemzetközi élmezőny szinte teljes egészében megtanulta a leckét. Voltak ugyan néhányan, akik még a klasszikusnak számító mozgást próbálták alkalmazni, de úgy tűnik, ma már így nem lehet labdába rúgni. Mások pedig tanulgatják (pl. a jó öreg Imboden), de nehéz helyzetekben csak előjönnek a régi sztereotípiák.

Miben is áll az új stílus lényege? A felületes szemlélő azt veszi észre, hogy az eddig kötelezően magasan tartott kéz lesüllyedt. Vannak olyan versenyzők, akiknél az ívbelső kéz – persze helyzetfüggően – a térd alá és a test mögé kerül: emiatt lehet érezni a hasonlóságot a sífutók karmozgásához. Hogy ez nagy változás-e? Igen. Azonban tartok tőle, hogy az edzők jelentős része nagyon kemény szavakkal illeti a tanítványát, ha a keze a térde alá esik, netán hátulra kerül. És szinte biztos vagyok benne, hogy sokan még ma is komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a kezek magasan, a szem szintjében maradjanak.

Javaslom, hogy az egyszerűsítés kedvéért nevezzük a klasszikus stílust zakatolósnak, a most uralkodóvá váltat pedig folyékonynak.

Az elavult, „zakatolós” stílus

A zakatolós stílus idején azt tartották, hogy az él lassú, ezért az élváltáson gyorsan túl kell lenni, át kell ugratni a síket a következő kanyarba, ha lehet minél inkább az esésvonal közelébe (ez volt az egyik legnagyobb különbség a síoktatásban tanult sítechnikákhoz képest, ahol az élváltást is végigsíelték). Ennek érdekében a kikormányzás végén növelni kell a nyomást (alkalmanként meg is kell akasztani a sílécet), mert a felhúzott sí segít átreptetni a következő kanyarba. A felhúzás eszköze az izomtónus növelése, mégpedig a felsőtestben is. Az izomtónus növelése, illetve az ív végén kialakult hátsó helyzetből a középső (centrális) helyzet visszanyerése érdekében kell fellendíteni a kikormányzás végén a karokat. Az élváltásban az ívkülső kezet (amely szíve szerint a bottűzés után már szeretne leesni) a síelő visszaemeli a szem magasságába. A bottűzés után (már amennyiben ezt megtaláljuk a versenyhelyzetekben) a kar természetes iránya az lenne, ha lefelé és hátrafelé mozdulna el. A versenyzésben használt zakatolós technikában viszont ehelyett a kezet újra előre lendítik a másik mellé. Ez a lendítés nem kapcsolódik a mozgás harmóniájába, hanem megakasztja azt. (Próbáljuk csak ki akár a szobában is: egy lendületben készítsük fel a karunkat a bottűzéshez, imitáljuk a bottűzést, majd után lendítsük fel a kezet előre. Ha jól megfigyeljük, a felsőtest egy pillanatra megtorpan, és hátralendül. Ez a versenyszerű dinamikában fokozottan jelentkezik.) Ez az oka annak, hogy a zakatolós stílusú versenyzők az ívek között újra ás újra komoly elrugaszkodásokkal, lendítésekkel kerülnek át a következő kanyarba. A lejtőirányú sebességük minden kanyar végén lelassul, majd a lendítéssel újra felgyorsul. Ugyanis a lendítés előre ható impulzust eredményez, de maga a lendítés megindítása először hátrafelé hat.

A megnövelt tónus, az erős felhúzás és a megakasztás hatására a síléc nem folytatja útját a kikormányzás végén futott pályáján, ezért a reptetés során rá is kell forgatni, hogy minél inkább az esésvonalhoz közeli helyzetben fogjon talajt. Ez viszont azzal jár, hogy a csípő kifelé, a síléc fölé lendül, ahelyett, hogy a legrövidebb úton a völgy - a következő kanyar középpontja - felé indulna.

A „folyékony” stílus

Fontos azonban tudni, hogy az új, folyékony (guruló) stílus lényege nem a kezek mozgásában van, hanem a síelés alapjából, a biomechanikából következő logikában.

Byggmark csípője jobbra kifordulva követi a lécek irányát, miközben a vállában jól látható a torzió, hiszen már a következő útirányra koncentrálA versenyzőnek az a célja, hogy a tömegközéppontja a leggyorsabban, a legrövidebb úton lejusson a pályán, miközben a  lécek megkerülik a kapukat. Ez lényegében megegyezik a fizika saját céljaival is, hiszen a gravitáció a legrövidebb úton húzná le a testet, míg a lécek geometriai kialakításukból kifolyólag (kör)íven szeretnének futni. Ennek a folyamatnak a kritikus pontja az élváltás, amikor a lécek keresztezik az esésvonalat. A megoldás  „egyszerű”: hagyni kell a fizikát dolgozni. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy csak a feltétlenül szükséges izomtónusokat kell ekkor fenntartani. Mivel a kikormányzásban hatottak a legnagyobb erők a síelőre, ez a gyakorlatban az izomtónus oldását, ellazulást jelent. Ha így tesz a síelő, a tömegközéppont (kb. a csípő környéke) átesik a sílécek fölött, repül a következő kanyar középpontja felé. A lécek viszont folytatják megkezdett pályájukat, száguldanak oldalra. Ennek következtében fellép egy torzió (=elcsavarodás), hiszen a váll továbbra is inkább a völgy felé fog nézni (hiszen a felsőtest a tömegközépponttal arrafelé törekszik), miközben a csípő kénytelen kicsit elfordulni, hogy kövesse a sílécek irányát.

Szóban rém könnyűnek látszik. A valóság azért ennél jóval bonyolultabb. Hogy miért? Ennek a stílusnak a kulcsa az ellazulás. Márpedig mindig könnyebb valamit csinálni, mint valamit hagyni megtörténni. Az akarat hajlamos felülbírálni a passzivitást, márpedig itt erre lenne szükség. Ha végignézzük az idei VB felvételeit (vagy megfigyeljük Byggmark fenti képét), észrevehetjük, hogy ez a szakasz magában hordoz egy bizonyos kockázatot, hiszen a mozgás kiesik a vezérlés alól, és a versenyzőnek abban kell bíznia, hogy a megfelelő időzítéssel, helyzetben és a jó dinamikai pillanatban engedte szabadjára síző-síléc rendszert. És pontosan kell elővételeznie (anticipáció), mikorra kell visszaépítenie a tónusokat, hogy a megfelelő pillanatban már komoly hasizomtónussal alakítsa ki a terhelési helyzeteket, nehogy belső lábra kerüljön (a belső lábas helyzetet ugyanis a hasizom fogja megakadályozni). Tehát az élváltás viszonylag passzívan történik meg. A síelőnek a beavatkozási lehetősége – egy gerelyhajítóhoz hasonlóan – a kikormányzásban van, utána hagynia kell a történéseket.

Jutalomként villámgyors élváltást kap, sokkal gyorsabbat, mint amennyit a páros botozás lendítési munkájaként vagy bármilyen aktív izommunkával bármikor kaphatott volna. Ennek a kulcsa a sílécek megfelelő felhúzása de méginkább a rendkívül pontos ellazulás. Mozgással foglakozó szakmeberek tudják, hogy ez a precíz ellazulás sokkal magasabb szintű mozgáskordinációt igényel, mint a jól időzített izomösszehúzódás. Videón megfigyelve látható, hogy ahol a zakatolós stílusú versenyző talajt fog a kapu felett kicsivel, akkor a folyékony stílusú már a kikormányzás végénél tartva engedi el a tónusai. Így több méteres helyet tud nyerni, ami versenyben jelentős előny.

A zakatolós stílusnál pont a  kikormányzás végén épül fel egy komoly tónus, aminek jele (és oka is – végrehajtási formától függően) a bottűzés után visszaemelt kéz. Ha az élváltás alatt tónus van a törzsben, a tömegközéppont nem a völgy felé indul el, hanem követni fogja sílécet (hiszen a síző-síléc rendszer impulzusa oldalirányú köszönhetően a körmozgásnak). Ha pedig a csípő együtt utazik a sível, akkora élszög sem tud kialakulni, mintha a völgy felé indulna. Viszont a következő kanyart mindenképpen be kell venni, ezért a síelő kénytelen az élváltásban ráfogatni a síre. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy a csípő kifelé utazik, közben pedig a térdek természetellenes pózban kénytelenek korrigálni a lécek útját (ez tipikus hibajelensége a rossz élváltásnak).


Schield csípője könnyedén rombol a völgy felé, lécei pedig a fizikának engedelmeskedve optimális úton haladnakNoens az ellazulás helyett tónust épített az élváltáshoz. A középső képsoron látszik, hogy a csípő kifelé emiatt repül. Kénytelen ráforgatni és térddel igazítani, hogy jó helyre kerüljön a következő kanyarhoz.

A VB-n azt is meg lehetett figyelni, hogy ma már nem az úttörő Grange a leglezserebb. Nekem úgy tűnt, hogy sokan azt szűrték le, hogy a folyékony stílus kulcskérdése a botozásban rejlik, és ezért néha már extrém módon kezelik ezt a részét a síelésnek, olyannyira, hogy az igazán jók már-már konzervatívnak tűnnek. Pedig az ördög – mint mindig – itt is a részletekben rejtőzik: nem a botozás a lényeg, hanem az élváltás, pontosabban a tónus megfelelő lazítása az élváltásban, és a passzív élváltás. A zakatolós stílus botozása ezt megakadályozza (mintegy blokádot képezve a test előtt a völgy felé), a sífutó karmozgás során a leeső kar pedig megnyitja az utat, és a test át tud esni a következő kanyar középpontja irányába.

 

Következő programok

2017.04.26. - 2017.04.30.