Felkészültem a szezonra! (?) | SKI. C.U.L.T. -- skiculture

Élvezeti síelőMost szálltam ki a felvonóból. Állok a hegy tetején, s nézek lefelé. Van, aki elsiklik mellettem, s van, aki mint én, nézelődik.
Ahogy itt billegve a letörés szélén körbenézek, ismételten megállapítom, hogy kétféle síelő létezik.Az egyik csoport a vájtlécű tudományos alkat, aki mindent tud a hóról, s arról is, ami rajta csúszik. A másik, megkockáztatom már (még) nagyobb létszámú csoport az, aki mint a kongói hazatérő kenus, rácsodálkozik a hóra, s a találkozást igyekszik lehetőleg élve megúszni. S ahogy az a történelemben már csak szokásos, a második csoport tagjai igyekeznek belépni a felső kasztba. Ez azonban nem egyszerű.
Érdekes módon ezeknél a szabadidő sportoknál a profi sportoló réteg alatt kialakul egyfajta magát elitnek gondoló s úgy is viselkedő csoport. Ebben a társaságban a felszerelésről, a mozgásról, a felkészülésről, az emésztésről, s sorolhatnám a témákat estig, olyan tudományosan folyik a vita, amit egyszerű halandó nem ért meg. Itt nem illik bizonyos felszereléseken kívül mást választani, itt mindent tudni kell, sőt jobban tudni kell a kiválasztott sportról. Síelésnél, akik ebbe a csoportba tartoznak az elmondások alapján szinte egyek a hóval, csak a halmazállapotuk más.
Az egyszerű kezdő csodálja a mindentudókat, s talán meg is fogadná a tanácsaikat, ha lenne rá módja. De a maximumra törekvők között ez nem egyszerű. Talán nem is a szándék hiányzik, hanem a közös nyelv.
Nézzük, hogyan keletkezik egy síelő. A hiedelemmel ellentétben a síelő nem léccel a lábán születik. Én például húszéves korom körül kb. negyven évvel ezelőtt kezdtem. Kis csapatunk, ha hó volt, kihagyta a tanulást és helyette a Bükk vagy a Mátra sípályáin próbálkozott lesiklásszerű műveletekkel. Nem tudtunk akkor semmiről semmit. Nem volt rendes ruhánk, felszerelésünk. Senki sem hallott még olyanról, hogy egy síkötésnek ki kell oldani, nem volt rádiusz, flex, carving, sok helyen még felvonó sem, de csülökre élveztük. Minden nap után tele volt velünk a baleseti sebészet. Már vártak bennünket. Jó is a bensőséges kapcsolat egy lágyéksérülés esetén! Végül úgy kaptam meg a kettest, hogy a német tanárnő lányának visszaadtam a három éve egy délutánra kölcsönkért léceit.
Akkor még nem volt divat a síelés. Félreértés ne essék, sokan síeltek, azért mert szerették, mert jó volt a szabadban lenni, sportolni, érezni, hogy a szél kifújja az ember fejéből a sok szemetet. Sokan síztek, de nem volt divat. Aztán telt múlt az idő. Dolgozott az ember fia-lánya, kellett a lakás, jöttek a gyerekek, cseperedtek. S egy reggel az ember arra ébredt, hogy körülötte már mindenki sízik. Csúszik a haver, az üzlettárs, a szomszéd, a terepjárós bunkó, s még a feleség etalon barátnője is.
És akkor elindultak a népek síelni. S a nemzetközi helyzet csak fokozódott.
Voltak, akik a haverokkal mentek, s ez volt még talán a legjobb verzió. Néha volt a haverok között, aki már látott havat, tudta, hogy kell egy gumit kérni a pénztárban, s azzal a nyakba kötni az akkor még nem közelítőkártyás bérletet, s eltakarta a szemét, ha a csapatból valaki golyóban ment le a lejtőn. Ennek ellenére ezek a csapatok legalább átadtak valamit a síelésből az új húsoknak, s bármennyire is mondjuk, hogy a barát nem oktató, de legalább mindenki megtanult italt kérni a hüttében, s talán még a pályán való viselkedés mikéntjéből is ragadt rá valami.
Sokan iskolai csoportokhoz csapódtak. A gyerekeknek olcsóbb volt az utazás, ha feltöltötték a helyeket, s a csoportban mindig volt egy tornatanár (bocsánatot kérek a testnevelőktől), aki kapásból meg tudta mondani, hogy azért nem tudsz síelni, mert nem szoros a síbakid.
Az utazási irodák is sokat tettek a tébláboló síelő típusának megteremtéséért. Semmi sem számított, csak az, hogy a delikvens kifizesse az utazás árát, s aztán majd csak lesz valami. Volt úgy, hogy egy klasszikus fenékkel rendelkező hölgyet hárman fél órán keresztül tuszkoltunk fel a csákányosra. Amikor végre felért gonosz módon utána mentem, s megkérdeztem most mi lesz? Mire kitavaszodott lejött a hegyről. De én is jártam úgy, hogy végigsíeltem egy hetet, s amikor hazajöttem, tapasztalataimat előadtam az utazási irodában, mondván, hogy kicsit drága volt, mire közölték egy hétért síbérlettel együtt az a pénz nem drága. A baj csak az volt, hogy senki sem közölte, a szobakártya síbérletként is működik. De legalább akkor már jó sokat csúsztam.
Az eddig csak árnyalatnyilag említett terepjárós ficsúr, akinek legalább annyiba kerül a ruhája, mint egy orosz maffiózónak más vizeken evez. Beköltözik a tábornoki rangjelzéshez hasonló csillagos szállodába, 82 kajába belepiszkál a svédasztalos vacsinál, gyereke letépi a dekorációt, üvöltve ledérezi le a nagyközönség előtt szőkébe oltott feleségét, s büszkén áll a hegytetőn szupernek gondolt cuccaiban síelés nélkül.
Síelő nem születik. Csak úgy lesz. De ki az, aki megteremti a síelőt? Ki az, aki megmondja neki az alapvető dolgokat? Ki az, aki megtanítja a helyes viselkedésre? Ki az, aki megtanítja síelni? Ki tud a síeléssel kapcsolatos kérdésekre válaszolni? Napjaink magyar síelője látja, érzi, hogy ez valami jó, s ha pénze engedi, részt akar venni benne. Ezért becsülni kell. De kinek teheti fel kérdéseit?
Mit tesz a szaküzlet? Ha delikvensünk elmegy felszerelést vásárolni olyanokkal találkozik, akik kb. annyit síeltek, mint ő, vagyis 0 kilométeresek. Ilyentől várjunk szaktanácsot? De sajnos az új síelő nem tudja, mi kell neki. Tovább keresgél. A szakportálokon, ha szorgalmas és tanulni vágyó a potenciális hóvágó talán még kérdéseket is bátorkodhat feltenni. Itt jön be a korábban említett felsőbb kaszt, akik csak a saját magasságukban hajlandóak válaszolni, de olyan szinten kérdés már nem merülhet fel.
Mit tesz a kölcsönző? Pofára megállapítja, hogy milyen tudásszintről lehet szó, s ellátja egy olyan léccel, amivel még szabadesésben sem lehet menni.
Mit tesz az utazási iroda? Ajánl egy kellemes utat, talán megfelelő árért, s a többi az utas dolga. Érezze jól magát, ahogy akarja.
Mit tesznek a haverok? Kimennek közösen, de a második nap már nagyon unják, hogy várni kell, keresnek egy libalegelőt, s oda irányítják csúszkálni a delikvenst.
Szegény síelő elveszik ebben a nagy kavalkádban. Jól akarja érezni magát, s ha véletlenül átlátja, hogy ehhez mit kell tennie, zavarba jön, s zavarát talán pénztárcája is fokozza. Minden bizonnyal találkozik olyan oktatókkal, akik minden különösebb magyarázat nélkül elkezdik neki tanítani a hóekét, ha bírják az ízületei, ha nem. Zsebében ott ketyeg a kétszázhatvan eurós bérlete, s nem tud csúszni, hanem már harmadik szezonban csak hóekézik az oktatóval, anélkül, hogy fejlődést érezne, vagy tudná merre halad. Persze második nap már otthagyja az egészet. Még a hüttében üldögélni is jobb.
Ez a jobb sorsra érdemes síelő, aki ott áll a hegy tetején nemrégiben kapott szagot. Talán már el is járt kicsit felette az idő. Egész évben ül egy íróasztal mellett, vagy üzletek reményében kocsijában ülve járja az országot. Néha sportolás gyanánt elmegy egy focimeccsre, de a kispályás focit már abbahagyta a haverokkal, mert nem bírja a térde. Zavarja, hogy nem tudja maga becsatolni a síbakiját, az egyrészes síruha szétreped a hasán, az izzadság kicsapódik a hátán, mint egy hortobágyi szikes terület, szétszakad a térde, de szereti ezt a kellemes sportot, hisz télen amikor medveüzemmódban begubózva leledzenek a népek, jó kint lenni a szabadban, mozogni, horribile dictu forralt bort inni. Szereti, s ezért sok mindent meg is akar tenni, hisz egész évben erre spórol, hasznosuljon már jól az a forint. Elhatározza, hogy még egyszer olyan felkészületlenül nem vág neki a szezonnak. Futni akar. A ház körül csak beton van, fáj a lába, kiröhögik, ahogy vonszolja magát, különben is gyakran esik az eső. Egy érvényes kísérletnek alig minősíthető próbálkozás után abbahagyja. Marad a felülés és a guggolás a szobában. Este fáradtan ér haza, megeszi az egész napnyi kaját, s leül a TV elé. Néha elhatározza, hogy majd holnap elkezdi, de akkor vagy jön valaki, vagy focimeccs van a TV-ben, vagy csak egyszerűen jól esik ülni a fotelben, s borzolni a macska szőrét.
Már csak két hét van az utazásig! Dübörög a lelkiismeret. Előkeresi a cuccokat, amik még az utolsó csúszás utáni állapotban vannak. Nem viszi el szervizbe a lécet, mert múltkor is megmosolyogták, hogy ki síel még ilyen ócskasággal. De ha nem tud venni, mert senki sem mondja el neki rendesen, hogy mit vegyen. Mindenki tudományos, de a segítség felelősségét nem vállalja fel. Jó lesz ez a cucc még erre a szezonra!
Ahogy közeleg az idő, egyre fokozódik az adrenalin. Jó lenne egy finom kis szezont csinálni, remekül, könnyedén síelni, de érzi, hogy vacakabb állapotban van, mint tavaly, s akkor sem volt a csúszás egy kéjhömpöly. Izgatottan várakozik, s valahogy belül egyre jobban fél. Már nincs idő semmire, csak feszeng a kocsiban, s belegondol mi lesz, ha elesik, mert ha esik, nagyot esik.
Reszket a lába, felmegy a hegyre, s megáll a letörésnél. Néz lefelé, s megállapítja, hogy kétféle síelő van.
Tudnánk segíteni neki?


Csabor

Következő programok

2017.04.26. - 2017.04.30.