Előre a múltba - alpesi világkupa 2012/2013 | SKI. C.U.L.T. -- skiculture
/** * @file * Returns the HTML for a node. * * Complete documentation for this file is available online. * @see https://drupal.org/node/1728164 */ ?>

A síelés megszállottjai régen figyelték ekkora várakozással az idény első versenyét: mindenki arra volt kíváncsi, ki hogyan próbálja meg használni az új - és egyben múltidéző - felszerelést. Utoljára ugyanis valamikor a 2004-es években és egy másik versenyszámban (szuperóriás-műlesiklásban) használtak 35 m-es rádiuszú síléceket. Hogy ennek a mértékét értékelni tudjuk, íme néhány adat:

  • a tavalyi szabály 27 m-t írt elő a férfiaknál;
  • a boltokban kapható GS-típusú lécek rádiusza 16-18 m;
  • a carving lécek előtti időben a hagyományos lécek rádiusza 40-45 m körül volt.

Azaz a versenyzők a bolti óriáslécek rádiuszának a duplájával, leginkább az ős-carvingokhoz hasonló geometriájú lécekkel síelnek úgy, hogy a pályatűzési szabályok nem változtak meg, azaz a kanyarok sugara maradt a régi. Az változtatás gondolatmenete a következő volt:

  • a túl nagy sebesség balesetveszélyes;
  • ha a tűzött kanyarok sugara sokkal rövidebb mint a léc rádiusza, akkor forgatni vagy sodródni kell;
  • a forgatás vagy sodródás lassító hatású.

Az, hogy ez a gondolatmenet annyira primitív, hogy még egy alsótagozatos síversenyző is látja a gyengéit, bizony senkit sem zavart. Ezek közül néhányat érdemes elöljáróban kiemelni:

  • A versenyző nem lesz lassabb csak azért, mert a sportvezetők ezt szeretnék. Ő bizony minden körülmények között a gyorsabb megoldást fogja választani, még ha kockázatosabb is.
  • A változtatások alapjául szolgáló tanulmány a leggyakoribb térdsérülés okaként a kisodródást, illetve az utána következő élfogást nevezi meg. Erre válaszként több sodródással járó változtatást bevezetni nem tűnik túl logikusnak.
  • Ahogy egy mérnök (David J. Dodge) rámutatott, a 35 m-es rádiuszú síléc képes ugyanakkora sugáron utazni, mint a 27-mes, csupán 7°-kal jobban meg kell dönteni. Ez viszont kockázatosabb testtartást eredményez (így sérült Benni Raich a VB-n).

Az eredmény azonban igen összetett és bonyolult lett. Minden egyes megnézés után újabb részleteket vesz észre a szakértő szem, mondatról mondatra árnyaltabbá válik és módosul a kép. Attól tartok, hogy az idényben még többször neki fogunk állni megérteni a folyamatok részleteit.

Sölden, 2012

Persze a természet gondoskodott róla, hogy semmiképpen ne lássunk tisztán. A radikálisan új sílécre fél év alatt kellett átállniuk a versenyzőknek, és ez volt az első igazi versenyszerű alkalom az új megoldások bevetésére. A versenyre leesett friss hó még jobban megbonyolította a képletet, amire plasztikusan rávilágított az elsőként induló szegény Schörghofer kínlódása. 

Nagy kérdés, hogy fentiekre való tekintettel szabad-e messzemenő következtetéseket levonni az itt látottakból.  Egyvalamit azonban ne felejtsünk el: bármi is zavarta a versenyzőket, abból építkeztek, ami bennük van. Sőt, meg lehet kockáztatni, a nehéz körülmények között mutatott mozgás még árulkodóbb is lehet, mintha egy ideális versenyt láthattunk volna.

Elöljáróban leszögezhetjük a következőket:

  • A síelés esztétikailag jelentősen csúnyább lett.
  • Az alkalmazott sítechnikákban jelentős változásokat (is) láthattunk.
  • Régebben egy komplett idényben láttunk annyi esést mint itt egyetlen versenyen.
  • Az esések típusa újdonság az óriás-műlesiklásban. Eddig főleg kicsúszás jellegű esések voltak a jellemzők, most több megperdülést is láttunk, illetve olyan jellegű hátrakerüléssel, a léc kiugrásával járó esések jelentek meg, amilyeneket eddig szlalomban lehetett látni. Az esések jellegének összképe meglehetősen ijesztő volt.

Technikai megoldások

A tapasztalat, a józan paraszti ész és David J. Dodge segítségével nagyjából sejthetjük, hogy alapvetően kétféle megoldás létezhet. Eddig is voltak nagyon eltűzött kapuk, ahol többnyire az élváltásban megröptették a síléceket, és valahogy irányba állították irányba őket, ha már az élükön nem lehetett eljutni a megfelelő irányba. Ahogy később látni fogjuk, ennek sokféle kivitelezési formája létezik.

A másik megoldás - amelyik feltehetően gyorsabb - az élszög korábban már említett 7° körüli növelése. Illetve ez még kombinálható a terhelés növelésével. Ebben az esetben jótékony hatású, ha a síléceket sikerül a kanyarban minél korábban minél nagyobb élszögre állítani.

Az első versenyen a kettő kombinációja is megfigyelhető volt: a nagyon korai élreállítást ráforgatás és sodródás követte. Kérdéses, hogy ez a változat az első verseny útkeresésének köszönhető, és a megoldások finomodása után is megmarad-e. A tavalyi idényben is óriási sítechnikai változások történtek az első és az utolsó verseny között. Most, hogy már mindenki nyílt lapokkal játszik, feltételezem, hogy komoly tesztelésekkel fogják mérni az egyes megoldások időre gyakorolt hatását. Látatlanban azt mondanám, hogy az élesebb megoldás a hatékonyabb, de mivel extrém körülmények teremtődtek, mérések nélkül nagyot lehet tévedni. (Pl. az élesen elkezdett, de kis sodródásba kényszerülő kanyar esetén a sodródás élhelyzetben történik, ami viszont már lassabb, mint a lapon, hóközeli helyzetben való sodródás. Tehát az élesen elkezdett kanyarral akár többet is lehet bukni, mint ha eleve kontrollált sodródással indul el a versenyző.)

Éles, gyors élváltás

Ezelőtt 10-15 évvel azt tanultuk, hogy az él lassú, a lap gyors, ezért minimalizálni kell az élhelyzeteket. Nem alap nélküli ez a megállapítás, mert súrlódási szempontból a fém él valóban rosszabb siklási tulajdonságokkal rendelkezik mint a waxolt talp (bár ennek a hátránynak a csökkentésére már létezik vegyi finish az élek számára). Ez az elmélet azonban nem veszi figyelembe a nyomvonal mindent meghatározó voltát: a talpon való siklás lehet ugyan gyorsabb, de a talpon való sodródás és a levegőben való haladás lassabb az élnél. Valószínűleg ez az oka annak, hogy manapság azt figyelhetjük meg, hogy a kiemelkedően eredményes versenyzők arányában többet haladnak élhelyzetben (nagyon jellemző ez pl. Hirscherre és Ligety-re). A probléma ugyanakkor az, hogy legkésőbb az előző kanyar közepe-, vagy vége felé el kell dönteni, hogy milyen módon indul a következő kanyar (műszakilag az előző kanyar kikormányzásában, fejben viszont egy-két kanyarra korábban). Azonban ha a gyakorlatban derül ki, hogy élen indítva nem fér be a kanyar, akkor már késő, és csak egy erős fékezéssel lehet korrigálni. 

Hirscher éles élváltása szűk sugáron

Minél szűkebb a kanyar sugara a léc sugarához képest, annál korábban kell a lehető legnagyobb élre állni. Ez azt jelenti, hogy az élváltásnak nagyon gyorsan meg kell történnie, aminek a kulcsa pedig, hogy a súlypont a legrövidebb úton átkerüljön a léc felett. A legrövidebb út hátul vezet át a lécek felett, ugyanis a lécek még oldalra haladnak ilyenkor, tehát valóssággal kifutnak a súlypont alól. 

Az extrém szűk, éles kanyarok bekormányzásában megfigyelhetjük, hogy a terhelés a belső (völgy) lábon van, sokszor az ívkülső nem is ér le a hóra. Ennek egyszerű geometriai okai vannak. A terhelés ívkülső lábra pakolásához a csípő nem kerülhetne ennyire a kanyar közepe felé, ez viszont későbbi és kisebb élszöget okozna. Dinamikai szempontból ezzel semmi probléma nincs, ha a kikormányzásra megérkeznek a terhelések az ívkülső lécre.

Söldenben a fenti elmélet minden szempontból beigazolódott: rengeteg belső lábon elvitt kanyart láthattunk. A bizonytalanságok egyik oka az volt, hogy nem sikerült időben felépíteni a terhelést az ívkülső sílécen (sokszor egyáltalán nem jutott számottevő terhelés ide). Az esésvonal előtt ez nem okoz gondot, de az esésvonal után már akkora erők ébrednek, hogy azokat nem lehet stabilan belső lábon elvinni. A belső láb túlterhelésének a másik hátránya, hogy a gyors élváltás feltételezi az ívkülső léc domináns terhelését (hiszen azon „esünk” át). Ha a terhelés jelentős része a belső lábon van, akkor nagy az esélye, hogy elnyúlik az élváltás, tehát a következő kanyar bekormányzása késni fog. Ennek persze ellentmond Ligety, aki különösen a második futamban többször erősen ívbelső lábon fejezte be a kikormányzásokat - bár lehet, hogy erre értette a verseny után, hogy utólag talán nem volt túl bölcs ennyit kockáztatni, de bejött.

A belső lábon elvitt kikormányzás még egy komoly hátránnyal jár: a gyengén terhelt ívkülső léc nyugtalanul, a talajt kocogtatva, időnként nagy ütéseket kapva fut. Ez a hullámzó, rezonanciás jellegű terhelés megdöbbentően nagy gyorsulásokat okoz a cipő és a kötés között, és így a léc látszólag indokolatlanul lecsatolhat.

A versenyzők egy része a kikormányzás után, az élváltás elején karjukkal vagy a felsőtest tónusával megállították a felsőtest előrehaladását, aminek hatására erősen hátsó pozícióba kerültek az élváltásra (ez a jet-technika mai megfelelőjének tekinthető). Itt a szándék az lehet, hogy a hátul való élváltás során a súlypont hamarabb esik át a völgy felé. Ez összefüggésben lehet azzal is, hogy a jelek szerint az új lécek éltartása gyengébb a kikormányzás végén, nem engedik meg annyira a kanyar felhúzását, így nehezebb a gyors élváltás. A felsőtest hátul való rögzítése ezt a hátrányt kompenzálhatja.

Hogy miért van szükség ezekre a megoldásokra? A visszajelzések szerint a kikormányzás végén az új lécek tartása sokkal gyengébb a tavalyi léceknél. A gyors élváltás titka viszont pont a kikormányzás végében rejtőzik: a kanyar felhúzott vége (fishhook) a rövid sugár miatt fokozott repítőerőket jelent, amelyeket kitűnően fel lehet használni a lécek fölötti áteséshez (robbanáshoz). A kanyar elnyúló vége, a léc romló tartása ezt a robbanóanyagot veszi el a versenyzőtől, tehát más megoldások után kell nézni. Eddig az itt felgyűlt energia kioldása lényegesen gyorsabb mozgást eredményezett, mint amit izommunkával el lehetett érni, ezért a jobb versenyzők itt nem erőlködtek. Most több rántást, lendítést láthattunk vállal, felsőtesttel (ami szerintem nem marad így), ami egy tényezője lehet annak, hogy miért tartják jóval fárasztóbbnak az új léccel való síelést.

Ligety egyik titka is talán itt rejtőzik (bár ezt többek között Hirschernél is láthattuk): láthatóan nagyon intenzíven fel tudta húzni a síléceket a kikormányzás végén. A felhúzott léc hatására a felsőtest precíz lazításával, majd az ebbe kapcsolódó lendítéssel a felsőtest-csípő nagyon gyorsan át tud esni a lécek felett. Ligety azt az egyik léc túlterhelésével éri el. Az első futamban többször az ívkülső lécét használta erre, a második futamban azonban gyakran a kikormányzás végén átterhelt az ívbelső lécre, és azon húzta fel a kanyar végét (ezzel még sokat elemzést tesz szükségessé). Az intenzíven felfuttatott síléc mellé szinte fejjel-vállal (kissé oldalirányba) ugrik be a völgybe, így a teste oldalirányú forgásának tengelye a talajról feljön a csípője környékére. Így a léc felfuttatásával teret nyer (ami a hosszú rádiuszú léceken életbevágó), de a magasabbra hozott forgástengelynek köszönhetően mégis hamar rendkívül nagy élszöget tud kialakítani.

Sodródás 1. - forgás

Ez a fajta sodródási megoldás volt az uralkodó a tavalyi év végéig. (Nem nevezném rotációnak, mert a rotációnak a test hossztengelye körüli a kanyarközéppont irányába aktív izommunkával elindított elfordulást - elsősorban a felsőtest elfordulását - nevezzük.) Ezt a megoldást tavaly részletesebben leírtuk az olimpiáról készült sorozatunkban, de a lustábbak kedvéért röviden összefoglalom:

A kikormányzás végén rendkívül nagy erők hatnak a síelőre, amelyek mindenféle mozgásokat alakítanak ki, ha elengedi azokat az izomtónusokat, amelyek bent tartották a kanyarban. Ha előrefelé törekszik a felsőtestével, netán még a völgylábának a térdével is elindít egy előreirányuló lendítésszerű mozdulatot (a zsargon ezt is a pedál fajtái között nevezi meg), akkor a léc vége kifelé, a léc eleje az új kanyar irányába kezd el forogni. Ezt a forgást tehát nem egy nagy rántással indítja el, hanem az előző kanyar energiáit használja fel, a súlypontja elhelyezésével szabályozza, és jellemzően az egész test forgásba jön. A kikormányzás végének súlyponti helyzetével tudja meghatározni, hogy merrefelé lesz a forgás középpontja (középen vagy a léc csőre felé). Ennek a sajátossága, hogy az események főbb jellemzői az előző kikormányzás végén eldőlnek, és van benne egy viszonylag hosszú sodródási szakasz, amikor meglehetősen kevés a beavatkozási lehetőség. Jól használható olyankor, ha a következő kapu kicsit magasan van, és az előző kapunál eléggé fel lehet húzni a kanyart.

Sodródás 2. - rotáció

A rotáció - különösen a prerotáció vagy megelőző rotáció - a versenysíelés nagy legendája, éppen ezért érdemes kicsit végiggondolni a fizikáját. (A rotáció azt jelenti, hogy felsőtest a kanyarodás irányába fordul.) A test - vagy egy részének - saját tengelye körüli forgásba hozása valamilyen módon erőhatást igényel. Erőt kifejteni csak valamivel szemben lehet, tehát kell egy támadáspont, egy alátámasztás. (Magyarul: ha már repül a test, akkor nem tudjuk forgásba hozni, hanem csak egyes darabjait a másikkal szemben elfordítani, mint ahogy a torziónál le fogjuk írni.)

Ez egyértelműen azt jelenti, hogy az élváltásban már nincs sok esélye egy rotáció elindításának, tehát a rotációt még az élváltás előtt, a kikormányzás végén el kell indítani. Ezzel csak az a nehézség van, hogy ekkor az ívkülső sílécre irányított erők és a frontális helyzet fenntartása érdekében pont egy ellenkező irányú elfordulási szándék van a felsőtestben (azaz balra kanyarodva a jobb váll-kar még előre-lefelé törekszik, a rotációhoz pedig hátrafelé kellene indulnia). 

Tehát a rotáció előkészítő mozdulata ellene dolgozik a kikormányzás végi fokozott nyomás mozdulatainak, azaz a kanyar felhúzásának. A rotáció esetén lágyabb és hosszabb lesz a kikormányzás vége. 

Sodródás 3. - torzió

Amióta létezik az élezés mellett a sodródás és az élvonalban síel Davide Simoncelli, azóta tudjuk, hogy a sodródásnak többféle megoldása van. Simoncelli a fantasztikus mozgáskoordinációjának köszönhetően olyan kifinomult technikát hozott össze, amelyet a sírajongók mindig is őszintén csodáltak. Aztán amikor eldőlt, hogy idén milyen lesz a sílécek specifikációja, jól láthatóan már a versenytársak és az edzők is nekiálltak felboncolni ezt a fajta síelést. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor tavaly egy kisebb szünet után újra láthattunk egy óriás-műlesiklást Adelbodenben, sok újdonságot láthattunk. Mintha a mezőny nagy része Simoncellivel edzett volna együtt. Akkor is gyanítható volt, hogy a nagy átalakulás oka, hogy a szünetben már elkezdtek felkészülni a következő év változásaira, keresték az új utakat. (A sors fintora, hogy Söldenben viszont Simoncelli többször rotációval kísérletezett, míg a többiek az ő tavalyi megoldásait másolták.)

A forgás hátránya, hogy nehezebben kontrollálható az előző kanyar kikormányzásából elrepülő, forgásba jött test. Simoncelli a kikormányzás végén stabil, viszonylag középponti helyzetben jön ki, majd a már megkezdett élváltásban fordítja az új irányba a síléceket és alakítja ki a sodródást. (Szakmabeli olvasóink között egy túrórudit sorsolunk ki.) Ezt a fizika csak úgy engedi meg, hogy a másik irányba egy hasonló mértékű forgatónyomaték hat (erre emlékezhetünk a középiskolai fizikából: ha egy forgózsámolyra vagy egy zongoraszékre állunk, a felsőtestünkkel csak úgy tudunk jobbra fordulni, hogy a lábunkat balra fordítjuk).

Ő is ezt teszi: a kikormányzás után, az élváltás környékén a hegy felőli (volt ívbelső) karját röviden hátrarántja (tehát nem leengedi, ez itt aktív izommunka), amitől egy erős forgatónyomatékot kap a felsőtest és kifordul a kanyarból. Ezzel összhangban deréktól lefelé a lábak viszont az ellenkező irányba tudnak fordulni - azaz az új kanyar irányába. Kialakul egy torzió a test felsőtest és a lábak között. A felsőtest frontális irányba állításával (ebben kulcsszerepe van az ívkülső kar előrehozásának) tudja szabályozni a terhelés megérkeztét. A felsőtest frontális helyzetét persze a lábbak visszafordítása nélkül csak akkor tudja megtenni, amikor a lécek már elkezdenek talajt fogni (kell ugyanis valami külső befolyásoló tényező). Ez elvileg a lécek visszafordítaná az eredeti irányba, de mivel elkezdenek talajt fogni és terhelést kapnak, már tartani fogják az új irányt.

Gyors váltás torzióval

Ahogy korábban írtuk, a torziót a kikormányzás végén az ívbelső (hegy felőli) kéz gyors visszarántása indítja el. A visszarántás módja többféle is lehet, és a kísérletezőkedv és a versenyzők mozgászsenije ezt a mozdulatot kombinálta a gyors élváltással. A logika „pofonegyszerű”: a hátraránduló kar-váll megfelelő izomtónusokkal egy pillanatra képes megtorpantani az egész felsőtestet. Ez a hatás a kikormányzás végén, az élváltás elejére alakul ki, amikor a síelőnek már nincs igazán stabil alátámasztása. Amilyen mértékben megtorpan a felsőtest, olyan mértékben mozdul előre a láb: tehát a sílécek kifutnak a síelő alól, a súlypont hátrakerül. Egyben még megvan az élváltás forgatónyomatéka is, a súlypont a lábakhoz képest a völgy felé is mozdul: létrejön egy meglehetősen hátsó helyzetű, nagyon gyors élváltás, és egyben megteremtődik a sodródás feltétele is. Ezzel a mozdulattal időben és térben is viszonylag pontosan lehet szabályozni az élezés/sodródás arányát. 

Innen nézve ez akár rendkívül előnyös megoldás is lehet. Elismerve ezen mozgás kifinomultságát és zsenialitását, érdemes azonban figyelembe venni néhány más tényezőt is:

  • A versenyzők egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy az új lécekkel nehéz korrigálni. A hátsó helyzetben való sodródás viszont egy rendkívül kiszolgáltatott helyzet, innen törekedni kellene mielőbb a középhelyzet visszanyerésére (hátsó súlyponti helyzetben élen haladni sokkal kevésbé rizikós mint sodródni).
  • A hátsó helyzetben a keresztszalagok a térdben meg vannak feszülve, az izmok pedig nem igazán tudják védeni a térdet. Élen haladva ez komoly terhelés jelent az ízületre, de nem jelent direkt sérülésveszélyt, mert nincsenek csavaró hatások (hacsak ki nem csúszik a síelő). Kicsúszás közben is a feszülő izmok még nyújtanak valamennyi védelmet. Sodródás közben azonban a térdet stabilizáló izmok kevésbé vannak tónusban, ezzel szemben folyamatosan változó-rángató csavaró hatások vannak, miközben a térd a létező legkiszolgáltatottabb helyzetben van. 

Amíg a versenyzők tudatában vannak ezen helyzetek rizikós voltának, feltehetően legalább tudat alatt bennünk lesz a védelmi reflex. Viszont ha ezek a technikák megmaradnak az idény során, és elkezd kialakulni egy hamis magabiztosság, a védelmi beállítódást felválthatja a kockázatvállalási kedv. Ez viszont különösen veszélyessé teheti a versenyzést.

/** * @file fb-social-plugin.tpl.php * Theme the more link * * - $plugin_type: the type of this plugin * - $tag_name : the tagname of this plugin */ ?>