Az első sínap [ágnes] | SKI. C.U.L.T. -- skiculture

Tuxertal - kilátás a RastkogelrőlTudom, sokan őrültségnek, de minimum pénzkidobásnak tartják egy kezdőt elvinni egy messzi síterepre, de ezzel nem értek teljesen egyet. Egy kisgyerek esetében persze elképzelhető, hisz nehezen tűri a hosszú utat, de egy felnőttnél szerintem más a helyzet. Kell, hogy legyen valami viszonyulás a hegyhez, a terephez, mondhatnám úgy is, valami lenyűgöző ahhoz, hogy igazán jó élmények szülessenek. Legalábbis esetemben mindenképp. Két éve láttam egyáltalán [o.] szerint már igazán hegynek nevezhető hegyet, de hát az végülis csak kistestvére lehet ezeknek, amik között írok.


Ez a hely a Tuxertal, az Alpok magasabbik részének egyik völgye. Egyrészt lenyűgöző, így van mit nézni, ha elfáradok, másrészt van abban valami nagyképű fricska, hogy először 2100 méteres magasságban csatoltunk lécet a lábamra, a 3250 méterről már nem is szólva!
De haladjunk szépen sorjában! Való igaz, ez a hely messze van. Egy napi autózás. Valószínűleg hamarabb is ideérhettünk volna, de úgy gondoltuk, nem sietünk. Ezért amilyen hamar csak lehetett, letértünk az autópályáról, és a táj szépségével is törődve autóztunk. Vicces volt, hogy nem messze a Krimml vízeséstől pontosan emlékeztem egy nagyon éles kanyarra, amelyiket két éve nyáron csak igen nehezen sikerült bevennünk. Ez egy olyan kanyar, amiről azt gondolta [o.], hogy simán ötödikben beveszi, ám rájött, muszáj harmadikban... Megpróbáltuk kihagyni a fizetős Gerloßpass-t, de a kis rejtekutat épp javítják. Mondjuk rá is fér, hisz helyenként a fél útpálya eltűnt a mélyben.

A Burgschorfn PanzióSzóval fizettünk hét euró ötvenet és gyönyörű kanyargós hegyi utakon megérkeztünk Tux-Lanersbach-ba, ahol a helyi turisztikai irodában megkerestük Hermannt, aki útbaigazított bennünket. Merthogy a szállásunk nevét [o.] elfelejtette, a cetlit meg, amire felírta, otthon hagyta. Azért e végső kaland után megérkeztünk egy gyönyörű panzióba, a Burgschorfn-ba, amelynek tulajdonosai, Hermann és Maria Erler hihetetlenül kedvesen fogadtak bennünket. Még jóformán be sem léptünk, már a kezünkbe adták a menükártyát, hogy válasszunk vacsorát, dobáljuk le a holminkat a szobában, aztán menjünk is enni. Amit persze lelkesen meg is tettünk. Nagyon finom volt!

Lanersbach - a patak az út túloldalánA szobáról csak annyit, hogy a minibár kivételével ugyanazokat a kényelmi berendezéseket kínálja, mint mondjuk a négycsillagos wellnesshotelként számon tartott Galyatetői Nagyszálló. Csak ott a szobában zuhany van, itt meg fürdőkád. Természetesen a Burgschorfn-ban van szauna és síszárító, de azt hiszem, az utóbbi ezen a tájékon minden vendégek fogadására berendezkedett háznál van. A panzió a főút mellett van, de kitűnő a hangszigetelés. Erre akkor jön rá az ember, mikor kinyitja az ablakot vagy a főbejáratot. Akkor ugyanis szinte mellbevágó az út túloldalán folyó Ziller hangja. Ahogy Marcitól hallom, nem is tudta kinyitni éjszakára az ablakot. A mi szobánk szerencsére a hegyoldalra néz.

800 méteres magasságban hegyi legelő krókuszokkal Reggel, ahogy kinyitottam a szemem, csodás látvány tárult elém: szép zöld legelő, rajta kankalin és valami kis fehér virág (később megtudtam, krókusz, csak elsőre nem ismertem föl), fölötte kis fenyves és a legfelül fehér hegycsúcs magasodik. Kicsit el is méláztam, de aztán visszajött az a várakozással vegyes izgalom, amit a dátum fixálása óta érzek. Csak talán az izgalom enyhe kifejezés. Kicsit féltem ettől az egésztől.

Az az igazság, hogy a gleccser miatt a Tuxertal-ról kevesen tudják, hogy kitűnő pályáik vannak kezdőknek és középhaladóknak is. Mi például a Rastkogelre mentünk fel, aholis egy babyliftet, és a hozzá tartozó könnyű pályát szemelte ki [o.] az én első lépéseim helyszínéül. Mondjuk igazán vízszintes területet nem találtunk, így aztán a Lämmerbichl vendéglő előtti laposon tettem meg az első lépéseimet. Ehhez a 123 centiméteres úgynevezett ETL (easy to learn) lécet csatoltam fel. Az egyiket. Merthogy először féllábon kellett néhány kört csúszkálnom, a bójánál befordulnom, és hasonlók. Aztán felvettem mindkét lécet és különböző bójákat kellett kerülgetnem. Valahogy az összes feladat kissé összefolyt...

Rastkogel, Lämmerbichl vendéglő - ahol már fekete a hó, ott volt először léc a lábamonA végére kiderült, az egész arra ment ki, hogy ha balra akarok fordulni, akkor nehezedjek a bal lábamra és a jobb lécemet kormányozzam a bal elé. És akkor elkanyarodok. És láss csodát, tényleg ez történt. Jobbra ugyanígy. Ezt gyakoroltuk jó ideig, főleg, mert én ahelyett, hogy csak a térdemmel-csípőmmel fordultam volna, a vállammal is forogtam. Amit meg nem kell, illetve nem szabad. Egyszer biztosan kiderül az is, hogy miért nem, de most ezekkel az elméleti kérdésekkel nem is akarok mélyebben foglalkozni. Azt gondolom ugyanis, hogy hiába tudom az elméletet, ha nem érzem azt, mit is kellene csinálni. Végülis a mozgás alapvetően öntudatlan dolog, vagy mi...
Ja, és persze Marci mindent fölvett. Közeliben, secondban, totálban ¬- szóval mindenféle plánban. Elvégre az én remegős ügyetlenkedésemből oktatófilm készül. A film kedvéért fölvettem az Edinától kölcsönkapott Skiculture-emblémákkal is kidekorált szép színes síkabátot, amit kb. a harmadik kör egylábas csúszkálás után le is vetettem. Sütött a nap, rólam meg csurgott a víz. Úgyhogy jött a b verzió: a Marci utasítására vásárolt barackszínű polárpulcsi.

Első „lépéseim” 3250 méteres magasságban - a bot végén a kamera a térdemet veszi éppKora délutánra aztán annyira meleg lett, hogy a hó lassan elérte a nyári üdítőként árusított jégkása állagát, így fogtuk tekintélyes mennyiségű holminkat (2 léc, 2 bot, kamera, kameraállvány, fejkamera, 3 hátizsák) és átköltöztünk a gleccserre. Itt már úgy felbátorodtam, hogy az egyik „emeleten", a Fernerhausnál a két lift közötti távolságot sível tettem meg! A gleccser egyébként nem kezdőknek való hely. Arra a völgyben számos más sokkal jobb pálya akad. Mi csak a meleg miatt kényszerültünk a 3250 méteres magasságba. Lenne ott egy lapos pálya, de egy kezdő csak ratrakon tud odajutni. Mivel pedig ez nekünk nem volt, rögtön a liftállomás mellett egy kis lejtőcskén gyakoroltam továbbra is a kanyarodást. Miközben megpróbáltam valahogy fölvenni a kezdő pozíciót, rájöttem, ez ugyanolyan, mint az alpesi versenyzők rajtja. Kitámasztanak a lécekkel oldalról befordulnak a pályával szembe és ellökik magukat. (ez utóbbit én kihagytam - nem kell azér' túlzásokba esni...).

Két fiú, két kamera: Marci a rendes nagy kamerával a vállán, [o.] pedig egy sisakra szerelt kamerável a fején :-)Eddigre már eléggé el is fáradtam, meg a fejem is megfájdult, a fiúk pedig szerettek volna egyet síelni, meg néhány szép vágóképet is csinálni a terepről, így Marci magkapta az én lécemet, [o.] meg a fejére a sisakba szerelt kamerát és elmentek. Én meg két hátizsákkal lementem lifttel. A találkahely az első lift felső állomásánál volt, ahol épp valami buli zajlott: élő zenével, énekkel, tánccal. Ezt nézve-hallgatva a várakozás sem volt olyan hosszú. Aztán ott ettünk-ittunk egyet és hazajöttünk. De csak azért, hogy újra a kocsiba üljünk és elrobogjunk a fejkamerához egy hosszabb RCA-kábelt, meg szigetelőszalagot venni.

Visszafelé beugrottunk a turisztikai irodába, hogy megköszönjük Hermann segítségét, és hogy újabbat kérjünk: segítsen szállást keríteni a hét végre a democsapatnak is. Míg Hermann és [o.] telefonálgattak, ketten az ugyancsak holtfáradt Marcival visszamentünk a szállóba. Vacsora és újracsak munka(?): a szalagra rögzített anyagot be kellett digitalizálni. Hát a felvételek nagyon viccesek!
Igaz, csak hellyel-közzel láttam, mert elaludtam és az izomláz elkerülésére forró fürdőben áztattam magam.